A napom
nagy részében félek.
Félek, amikor rosszul vagyok, hogy mi lesz
ennek a vége, nekem még annyi dolgom van még, nem dobhatom fel a pacskert.
Félek,
amikor épp jól vagyok, hogy mikor jön egy újabb szívdobogás, remegés és a vele
járó rosszullét. Folyamatosan befelé figyelek, hallom a saját szívverésemet, ha
pedig kivételesen nem, már az a furcsa és ijesztő. Így nem lehet normális
életet élni. Így nem lehet odafigyelni semmire rendesen.
Ma
kínomban felvettem a pulzusmérő órát, amely a szívverést is hangjelzéssel mutatja.
Valamelyest megnyugtat. Most az órára koncentrálok, nem a mellkasomra.
Mi lesz
ennek a vége?!
Tegnap
szerencsém volt egészen jól voltam és a sok házimunka és extra munka mellett be
tudtam iktatni egy kis babázást. Damasára végre ráadtam azt a felsőt, amit még
a legutóbbi babatalin vettem neki, Estelről is lekerült a boszi ruha. Még ahhoz
is kedvet kaptam, hogy varrjak, de időm már nem volt rá. Ma pedig tanulós
napunk van a gyerekkel.